Csak ülök itthon a gép elött, Adele-t hallgatva és azon töprengve, hogy mi legyen a következö lépés. Hogyan tölthetném ki az ürt, ami bennem tàtong. Mit csinàlhatnék ahelyett, amit csinàlnom kéne. Gondolkozni màr nincs eröm, nincs értelme. Just let the flow take me away, go with it...

Bocs, ezért a hirtelen kirohanàsért, de van az ùgy, hogy egy egész nyelv màr nem elég kifejezni azt a sok kusza gondolatot, ami abban a nagy üres fejemben röpked. és hàt  a vàltozatossàg gyönyörködtet vagy mi, ez igaz, ebben az esetben mert vannak olyan dolgok, amiket nem ùgy ad vissza egy nyelv, mint egy màsik.

és igen, nem tudtam, hogy mi hiànyzott a nyugalmamhoz (cöhh, màr az a kevés, ami volt...), jessz, megint a fùro, kb egy hete hallottam ùjra. Nincs semmi, ami igy tud az emberre ràtörni ebben a kora jùniusi idillben. A nap is kisütött igy délutànra, làgy szellö fùj... és akkor bang! Nesze neked egyedül, otthon, a lakàsodban. Ja igen, a baj ezzel csak az, hogy rajtad kivül még 200an vannak a lakàsban, ebböl az az egy pedig nagyon nem birja ki anélkül, hogy ne fùrjon legalàbb egyszer a héten... De hogy mit, ùgy de ùgy szeretném egyszer megnézni, hogy mi a tökömet csinàl ez az ember... Mert nem olyan folyamatos, értelmes zaj ez, hanem 2 màsodperc, aztàn ellhallgat 2 percre. Aztàn 1 perc, aztàn piztos sok rajta a por, megint megàll. Még csak a bemelegitésnél tart és màris zzadsàgot töröl a homlokàn, elvégre a hömérö higanyszàla csak felkùszott 32 fokra. Nap alatt. Nap nélkül hüs van. De neki fùrnia kell, igy amint letette a zsebkendöt, ùjra bekapcsol a fùro, de csak egy pillanatra, mert ferdén àll a szög a fàban, meg kell igazitani. és ez igy egy oràn àt. Aztàn semmi egy hétig vagy kettöig, szerencsétlenebb esetben csak 3 napig.

Semmit nem érzek. Ez nem igaz. Sokmindent érzek, semminek magamat érzem. Egy kis porszem. Hogy is van az, 'Homok a szélben...' Terv az van sok, idö nincs, mert az önmarcangolàs egy nagyon idöigényes dolog. Leköti az ember legtöbb pillanatàt, elfàrasztja az agyàt, belekönnyezik a szeme és elgémberednek a végtagjai. Futni kell, rohanni, le a viràgos lejtön, mig a làbunk magunk alà nem esik és attol kezdve màr nem futunk, hanem gurulunk, farönkökön àt, viràgokat eltiporva, vakondtùràsokat betemetve. Rohanunk, akàr az idö. és milyen klisé és milyen igaz, hogy az idöböl akkor van a legtöbb, amikor az nem kell. Amikor semmit nem csinàlunk vele. Lassan gördül az idö, mint olvadt aszfalton a bevàsàrlokocsi. De amikor szükén vagyunk az idönek, ùgy rohan mint egy sebesvonat, mit rohan, szàguld, 279 km/h-val. Utolérhetetlen, kiszàllni nehéz, megàllitani lehetetlen. Egyet lehet csak tenni, egy hullàmhosszra kerülni vele és tartani a lépést. Hogy majd egyszer miénk legyen a jog, hogy a mi ritmusunkat kövesse a folyam és ne mi fussunk olyans zekér utàn, ami nem vesz fel. ö tudta, hogy nem érdemes, a holtsàvban ùgysem làt minket senki és soha nem fog az ajto kitàrulni, hogy mi àtléphessünk rajta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.