Bevezetonek csak annyit mondanék, hogy anno amikor még màshonnan és màsoktol kaptam ihletet vagy éppen agymenést, akkor igyekeztem minél többet kiirni magambol, valamiféle keretbe foglalva. Történtek persze gondolatfoszlàny-ömlenyek is, amik a mai napig ugyanugy, maszatos ceruzafirkàkként tengetik mindennapjaikat, amig egyszer csak rà nem szànom magam, és ki nem vàlogatom oket. Itt viszont azt a néhàny, többnyire olvashato és könnyen emésztheto darabot szeretném közzé tenni, amiket arra érdemesnek tartok. Még egyszer emliteném, hogy gimis korszakombol vannak ezek, amik mint tudjuk ezer meg egy éve irodtak, ezért mindenkitol elnézést kérek a különbözo szinekért és betutipusokért, amik helyenként olvashatatlannà tehetik az iràsomat. Kedv és ido hijjàn ez egyenlore igy is fog maradni.
Mindenesetre Jo szorakozàst kivànok!

 Színház az egész világ?

Vajon tényleg Shakespeare-nek volt igaza, és a világ színészekkel és színésznőkkel van tele? Tényleg mindenki csak megjátssza magát? Tudunk-e még őszinték lenni, vagy végleges ez a beidegződés? Vegyük például azt az egyszerű kérdést, hogy „Hogy vagy?”. Erre minden átlagember válasza a következő: „Köszi jól. És te?”

Na de vajon tényleg jól vagyunk-e? Minden a legnagyobb rendben, miután megtudtuk, hogy a másik is épp olyan jól van, mint mi. De mért nem tudják a felnőttek az igazat mondani? Persze, az etikett ezt követeli meg, sosem szabad elárulnod, hogy mit érzel valójában. De akkor hogyan tudjuk majd, ha valami baj van, ha fáj valami, ha már nem úgy működik a rendszer, ahogy annak kéne…? Mért nem lehet azt mondani, amit tényleg gondolunk? Persze nem arra gondolok, hogy mindenki kezdje el mesélni az elmúlt hét borzalmait, de az egyszerű, kétmondatos igazság még senkinek nem okozna nagy fájdalmat.

(És a színjáték itt még csak elkezdődik. )

Mi van akkor, ha nem is mi vagyunk a nézőközönség, és a színészek pedig nem nekünk játszanak? Lehet, hogy az élet csak „egy olyan színdarab, amit sosem mutatnak be”? Lehet, hogy a színészek nem is játszanak, hanem azon kevesek közé tartoznak, akiknek megadatott az a lehetőség, hogy mindenféle klisék nélkül éljenek, és a maszk mögött megtalálják önmagukat? Az igazi színészek pedig mi vagyunk, a tisztelt publikum, aki lassan már nem tudja, hogy mit, mikor szabad kimondani és megtenni. Éppen ezért kevés az olyan ember, aki mindig azt mondja, amit éppen gondol, sőt talán csak a gyermeklelkű felnőttek s szabotőr ifjak ilyenek. Ők még nem nőttek fel, bármit megengednek maguknak, és nincsenek másokra tekintettel. Mondják ezt a komoly, öntudatos felnőttek. De ki az, aki jól csinálja, honnan tudjuk, hogy jó-e amit teszünk? Szabad-e azon gondolkodni egyáltalán, hogy mikor mit tegyünk? Vagy egy bizonyos kor után már egyszerűen csak hagyjuk, hogy a gépesített világ forgataga sodorjon minket, és minden ösztönös cselekedetünket elfojtsa? A kérdés fennáll, mióta léteznek filozofikus lelkű emberek, és gyanítom, hogy a választ nem én és nem most fogom megadni. De ha már csak annyit adnék a világnak, hogy egy percre megálljon, és elgondolkozzon ezen a kérdésen,egy lépéssel màr előrébb lennénk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.