„Live fast, love hard, die young!”

                                              /Janis Joplin/

   Vagyis „Élj gyorsan, szeress erősen, halj fiatalon!”

 Ez a nem kicsit híres mondat vált Janis halála után a hippi-kultúrának és ennek az életformának a jelmondatává.

Először is szeretnék pár szót szólni erről a mára már szinte teljesen kihalt, mégis jelentős korszakról.

   Kezdetben volt a „beat”, ami San Francisco-ból indult, 1957-ben. E mozgalom alapműveinek tekinthetők Jack Kerouac Úton-ja vagy Allen Ginsberg Üvöltés c. műve. Kerouac-ot még nem volt szerencsém olvasni, de az Üvöltés-t ajánlom minden hippi lelkületű emberkének, mert érdekes írás.

  Szóval a hippik. A ’60-as évek második felére a beat-ből nőtte ki magát a hippi-mozgalom, de már nemcsak San Francisco-ban, vagy ahogy ők hívták, „Frisco”-ban, hanem az egész Usa-ban és Nyugat-Európában. Sorra alakultak a kisebb nagyobb csoportok –kommunák-, ahol a fiatalok békésen éltek egymás mellett, füveztek, a keleti vallásokat tanulmányozták; és néha felkerekedtek, hogy elzarándokoljanak Afganisztánba, Indiába vagy Nepálba.

 Mindenütt a békét, szeretetet hirdették, és sok borsot törtek a rendőrök orra alá azzal, hogy hatalmas tömegekben árasztották el a városok parkjait. Aktív résztvevői voltak mindenféle háború-ellenes tüntetésnek, főleg a Vietnámban folyó harcok beszüntetéséért küzdöttek.

De nem csak költészetük maradt ránk, mint értékes hagyaték, hanem rengeteg fantasztikus énekes is alkotott ebben az időszakban, mint például Janis Joplin, Jimi Hendrix vagy Jim Morrison és még sorolhatnám…

 Róluk szól valójában ez a cikk.

   Életútjukat csodálat és tisztelet övezi, halálukat pedig legendák lengik körül. Mind a hárman nem csak hogy fiatalon haltak meg, de szinte az életkoruk is megegyezett, mintha valami boszorkányság kötné össze a három esetet: Janis (1943-1970), Jim (1943-1971) és Jimi (1942-1970) mint látjuk mind a hárman 27-évesen haltak, meg, és ráadásul majdnem egy évben. 1971-ben végleg szertefoszlottak a hippik álmai, ideológiái, miután elvesztették az utolsó fontos személyt, aki vezethette volna őket.

De az évszámok furcsa egyezése felvet 1-2 fontos kérdést, ami a rajongókat sem hagyta nyugodni:”Vajon tényleg mindannyian drog-és alkohol problémáik vagy súlyos depressziójuk miatt hagyták itt ilyen hirtelen és főleg ilyen fiatalon ezt a világot?”

Jim nem így gondolta…

Halála előtt többször is megjegyezte, hogy talán ő a harmadik.        Elméletetekből nincs hiány: van, aki szerint tényleg szívroham végzett vele, és van, aki a kormányt teszi felelőssé haláláért. Sajnos valószínű, hogy már soha nem fog kiderülni az igazság, az amerikai kormány ugyanis mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb információ szivárogjon ki az ügyekről.

 Arról azért érdemes lenne viszont elgondolkodni, hogy miért akarhat egy fiatal, sikeres énekes csak úgy ripsz-ropsz öngyilkos lenni… Nehéz elhinni, hogy mindenféle külső behatás nélkül, saját maguk döntöttek volna úgy, hogy a kiszállás eme drasztikus módját választják.

Persze sajnos az is igaz, hogy életmódjuk nem volt a legegészségesebb, és még a legedzettebbeket is előbb-utóbb a sírba vitte volna a hajnalig tartó végeláthatatlan tivornyák sorozata, a mámoros tudatlanságban eltöltött nappalok tömkelege.

Vegyük csak Janis-t: alkohol függősége már odáig fajult, hogy napi egy üveg whisky-t ivott meg. Állítólag heroin-túladagolás végzett vele, persze ezzel lehetne vitatkozni. Jimi halálát is a nagy mennyiségű altatónak, és a bornak tulajdonítják, ami a vérében volt. Egyesek szerint öngyilkosság, mások szerint szándékos gyilkosság volt, de ezt már sosem fogjuk megtudni.

Jim-et párizsi szállodájában, a fürdőkádban találták holtan. Vajon tényleg szívroham végzett vele, vagy egy jól megrendezett kormány-gyilkosság az egész?

  Érdekes, néhol furcsa, már-már groteszk részleteket fedezhet fel az élelmes, kíváncsi „nyomozó”. Szakemberek tucatjai áldoztak éveket arra, hogy felgöngyölítsenek egy-egy ilyen rejtélyt, több-kevesebb sikerrel. (sajnos általában inkább kevesebb, mint több sikerrel)

A szerzett információkat aztán szelektálták, és szépkötésű könyvekbe foglalták.

  Így volt ez Kurt Cobain-nel is, aki ugyan nem ’70-ben halt meg, de az életkor nála is stimmel; és hasonlóan valami megfoghatatlan, új és szokatlan dolgot alkotott. Épp úgy, mint a ’70-es években a hippik, ő sem bírta elviselni ezt a világot, saját környezetét. Minden erejével ki akart törni a poros, jelentéktelen amerikai porfészekből, és valami maradandót alkotni; valami olyat, ami igazán a lelkéből jön, és nincs bemocskolva a média és Amerika szennyével. Sikerült is neki megteremteni egy teljesen új stílust, de milyen áron?

 Mára már ő is a züllött életéről híres legendák közé emelkedett, és róla sem fogja már senki se tudni, hogy milyen körülmények között lelte halálát. Özvegye, és az ügyvédei mindent megtesznek azért, hogy Kurt hagyatékából a lehető legkevesebb jusson a rajongók kezébe. Ha mégis, akkor minden egyes kiadatlan dalnak, vagy információnak borsosan megkérik az árát, csak hogy az utolsó cseppig kiszipolyozzák egy rejtélyes, mindig magányos művész gondolatait. Gyorsan ívelő, embert nem kímélő zenei karrierje során találkozott jóval és rosszal egyaránt, és a gyorsan szerzett hírnév hamar megtörte a mindig őszinte, kisvárosi zenészt.

  Így a rajongóknak nem maradt mára más, mint ezeknek az énekeseknek a rekedtes hangja az mp3-on, az egy-egy ránk maradt ereklye, és az eszmék, amik általuk váltak halhatatlanokká.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.